Lakóparkos, betelepült gyüttmentek és az igazi tősgyökeres helyiek. A Facebook legártatlanabb bejegyzésében is bármikor fellobbanhat a vita a helyiek és az új lakók között. De mitől lesz valaki helyi, mitől fogadják el és egyáltalán miért vitáznak erről az emberek? Erről kérdeztük prof. Dr. Németh Erzsébet szociálpszichológust, a Budapesti Metropolitan Egyetem tanárát, aki sokáig az agglomerációban, Gyömrőn és Pécelen élt.
Miért lobban fel szinte mindenhol az agglomerációban a helyi versus gyüttment vita? Mi ennek a megkülönböztetésnek az oka?
Van egy általános emberekre jellemző tulajdonság, ami az élővilágban is különböző módon megjelenik, ez a saját közösség védelme, szeretete és egyben az idegenektől való tartózkodás. Ezt a biológusok territoriális viselkedésnek nevezik. Védjük a területünket, a javainkat a kultúránkat, azt ami magunk vagyunk, ahogy beazonosítjuk magunkat. A magukat őslakosnak tekintők ilyen típusú viselkedése alapvetően ide vezethető vissza.
Hol a határ a gyüttmentség és a helyi lakó státusza között?
A budapesti agglomeráció települései sajátos vonásokkal rendelkeznek azokhoz a településekhez képest, ahol az ott élők valóban ott laknak, ott dolgoznak, ott járnak iskolába, ott élik a közösségi és kulturális életüket. Az agglomerációra ez kevésbé jellemző. A betelepülők egy része kevésbé vesz részt a közösségi életben, mint azok, akik folyamatosan és hosszabb ideig ott laknak. Azt azonban látni kell, ha valaki az agglomerációban lakik és naponta jár be Pestre dolgozni, akkor ez rendkívül sok idejét viszi el, ezért még ha szeretne is részt venni a közösségi életben, egyszerűen nem biztos, hogy belefér az idejébe. Én magam azt tapasztaltam, hogy vannak események, klubok, egyesületek, ahol könnyen be lehet kapcsolódni a közösségi életbe. Ez sokszor csak döntés kérdése, de az biztos, hogy a közösségi életben való részvétel egy idő után meghatározza az új lakó státusát.
Prof. Dr. Németh Erzsébet, szociálpszichológus, egyetemi tanár
Ön sokáig az agglomerációban lakott, mi volt a tapasztalata kiöltözőként?
Most Budapest szélén lakom, de sokáig Gyömrőn, majd Pécelen éltem. Azt tapasztaltam, hogy nagyon intenzív közösségi élet volt ezen a két településen, ezekre én is rá tudtam csatlakozni és attól fogva nem tekintettek már gyüttmentnek. Az ember különböző életkorban másként tud kapcsolatot teremteni. Ezt fontos figyelembe venni, ha az új kapcsolatok építéséről beszélünk. A fiatal felnőttek, akiknek gyermekei esetleg a helyi iskolába járnak, sokkal gyorsabban tudnak beilleszkedni, mint az idősek, akik könnyen elmagányosodnak egy új helyen. A költözés mindig trauma, főleg az idősebbek számára, akik lehet, hogy sosem fogják otthon érezni magukat az új településen, ezért a beilleszkedésüket is segíteni kell.
Melyik a fontosabb, ha valaki helyinek érzi magát, vagy ha helyinek nézik?
Igen ez kétirányú utca. Tudni kell, hogy egy közösség tagjai hajlamosak tartózkodni az idegenektől, miközben az embernek szintén alapvető szükséglete, hogy egy közösség tagja legyen, akár annak, ahol lakik. Egy évtizedek óta ott élő néha spontán megsértődik a Facebookon, ezzel nem nagyon lehet mit kezdeni, de az olyan beszélgetések, amelyek arról szólnak, hogy megértjük a másikat és megpróbáljuk az ő szemével is nézni magunkat, mindig jót tesz és csökkenti a feszültséget. Ugyan ez fordítva is igaz. Ha azt mondjuk, hogy valaki ide költözött, ingázik és alig van ideje arra, hogy helyivé váljon, akkor az is legyen érthető dolog. A gyüttmentek és a helyiek közti olyan típusú beszélgetések, amelyek arról szólnak, hogy milyen lehet a másik helyében lenni, mindig jót tesznek és enyhítik a feszültségeket.
Gyüttmentek vs. tősgyökeresek máshol
Nem csak agglomerációs jelenségről van szó. Márta István évekkel ezelőtt a Balaton-felvidékre költözött és megalapította a Művészetek Völgye programsorozatot. Nemrég így nyilatkozott a Magyar Időknek: „Évekig gyüttment voltam Kapolcson, ráadásul kétszeresen is: pesti és művész. Többszörösen bizonyítanom kellett. Ezt érzékelte és értékelte a falu. Összefogtunk, és 1989-ben létrehoztuk a megye szinte első civil szervezetét, a – máig is működő – Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egyletet. Csodálatos híd jött létre a helybeliek és a művészvilág között. Ez az igen erős alap időtállónak bizonyult, hisz mára már generációk ismerik a Kapolcs és a Művészetek Völgye nevet. Az évtizedek során kialakult „Kapolcs-brandnek” persze veszélyei is vannak. A 390 lelkes faluban egyre több a nyerészkedő, a helyieket lenéző, más értékrendet képviselő percember. Ezek azok, akik – ha nem figyelünk – könnyedén rátelepednek és kihasználják a nehezen felépített értékeinket.”
Márta István szavaiból is az derül ki, hogy egy aktív közösségi életet élő gyüttment egy idő után helyivé, majd tősgyökeressé válhat és félteni kezdi a település értékeit. Egy igazán jó falunak, községnek és városnak talán mindkettőre, gyüttmentekre és helyi, tősgyökeresekre is szüksége van a természetes fejlődéshez.
